iszap

a drogból ami nem hatott
  a szóból amit elkapok
   a szóból amit nem kapok
ahogy egy idegen mosolyog

a varjak fekete szeméből
  a város kegyetlen fényéből
   a gyűlöletből, a gyűlöltekből
ahogy élni már nem lehet

a közöny sivár napjaiból
  az üres szívek kongásából
   abból ami jóvá tett és
örökre elveszett abból

épül ez a massza

 

lerágom körmeim
szépen sorra mindet
mond csak ez már én vagyok?
meg nem értett erők
emberek akiket szeretek
emberek akiket nem szeretek
megtörlöm homlokom
jól tudod szorongom
míg halálhírem nem kapod
addig még itt vagyok
nem mozgok
nem beszélek
száz álmatlan éjszakán
mind te jársz fejemben
tudod valamit csinálni kell
belepusztulok
mond csak ez már én vagyok?

az élet nedvében ázva
nem értem el a fényeket
létrát döntve a magas falnak
nem értem el a szintemet

fokról fokra megbirkózva
belém másztak a félelmek
hogy soha többé soha újra
ne nézhessek fel veled

te vagy tükröm tragédiám
de én tovább láttam benned
retinám jegén haldokolva
nem menthettelek meg

lélekben nagyfejű gyilkosom
ott alszom melletted hallgatom
miként jár testedben a vér –zörög
nehéz titkolnom mámoros gyönyöröm

sikertelen minden mozdulat feléd
ellök tőled a hallgatag félelem – a mély
gyorsan megtörlöm arcom és rád nyomom
lélekben kedvesem nagyfejű gyilkosom

mozdulj adj jelet szomjazom az érintésre
s ha élnél megtanítanálak újból a felejtésre
ragyogni sötétben nevetni hangosan hiába
repülni meztelen fújni gőgösen a világra

lélekben nagyfejű gyilkosom
ott szorítasz ahol a legvéknyabb hangom
így aztán nem halhatod soha meg
hogy beomlott világom fütyül rád kedvesem

nincs mit tenni lelkem
túl gyorsan múlik minden
metszük egymást a végtelenben
vakok ülnek szemgödreimben
kézzel-lábbal, fénnyel-bájjal
tapasztják mit tapasztalok
agyaggal teli galamb vagyok
a tudás bennem véletlen
vedd el minden emlékem
szórd szét ott hol nem járok
hol teremtőm megbocsátott