délutáni csoda

kontyba rakott tarka réten
a fonalat megmérgeztem
megnyújtottam a nyelvemet
rákentem a sebeimet
szaladtam messze nevettem
a por csak szállt mit felvertem
lépteimet kutatták
a fölém hajolt öreg fák
össze néztek nem feleltek
sokszor láttak embereket
az égre néztem megfigyeltem
a felhők milyen foltosak
akkor sírtam megtisztultam
aztán tovább futottam
meghaltak mind utánam
a csodát egyedül én láttam
állatok jöttek körbeültek
fény jött magasról szemembe nézett
hang szólt akkor dörgő hang
azt mondta:
„csak léptek és szavak, ennyi vagy”