emberek szívében

elkenve fekszenek a felhorzsolt sérelmeim
szökik belőlem a remény egy másik ruhámba
cserélődnek lábaim, s a tánc állandósul
meggyullad az ég és elégeti az éjszakát
én meg boldog vagyok, hogy itt lehetek

táplál az olvadó hó mi átitat
mennem kell az út meggörbül és lecsúszok
ki keres még e vidéken menedéket?
ember szívedben reszket a november
ha behunyom szemem látni fogom biztosan

egy pezsgő világot látok én, ember ül ember fején
kinyújtanám nyelvemet, de visszahúz egy reflex
egy báb vagyok csupán a kezedben
nevetve hullok le köréd, s te azt hiszed
véget ért az első alkalom

völgyekben fekszem ezer év temet, de lélegzek
tisztábban, mint mikor még bűn volt a lélegzés
test, test mellet eltörpül a gyűlölt város
ember: az életed az önzés unalmas medre!
bevarrt szemekkel gyönyörködöm

elaltat valami szomorú álom
hideg érintéseken keresztül mozdulok
túl közel vagytok! túl közel vagytok!
ne kapkodj, elmegyek
s nyomomban kék ibolyák nyílnak minden reggel…