túl régen, túl mélyen

elfojtott indulat
sírba tolja arcomat
kezemből kifutnak a tegnapok
a kérdést se értve hallgatok

hol vagy te ilyenkor
mikor az árnyak hordanak
homlokomra ráncokat
világba kiáltom hiányod

a Föld forog a Nap ragyog
források alján megbújok
túl régen, túl mélyen
a szánalom medrében

imát mormol a szám
megváltást remél a lelkem
görcsök közt öl meg a vágy
érezni újra kegyetlenséged